Az ELTE professzora arra kereste a választ, hogy régebbi-e a székely rovásírás, mint a Halotti beszéd? Érzékelhetően szeretett volna egy nem-et kicsikarni a tényekből, de nem sikerülhetett neki.
A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor , amelynek székely rovásjelek szójel-előképével írt magyar nyelvű felirata kitűnően olvasható a minimális íráselméleti képzettség birtokában (azt kell csak tudni, hogy egy szójeleket alkalmazó írásban elegendő egyetlen jel is egy szó leírásához; továbbá azt, hogy mi az a térbeli világmodell; eszik-e, vagy isszák az akrofóniát; s persze nem árt felismerni a székely rovásjeleket sem)
A dolgozat, amelyet e cikksorozatban elemzünk, az ELTE honlapján jelent meg " A székely rovásírás és a latin-magyar ábécé " címmel. Ezt a cikket azért írhatta a professzor úr, hogy mentse az OSZK nyelvemlék-kiállításának hibáját, ahol ugyanis nem mutattak be rovásírással írt nyelvemlékeket.
Ezt azzal tehetné meg a legkönnyebben, ha sikerülne feleleveníteni Hunfalvy ötletét arról, hogy az egész székely írás csak tudós kitaláció, humanista tudósok koholmánya. Erről állapítja meg helyesen, hogy ez az elmélet mára kihalt.
Megpróbálja azonban ennek modernebb változatát elevenen tartani, amely szerint a humanista tudósok jelentősen módosították, vagy régi könyvek alapján felelevenítették volna ezt az írást.
A kérdést azzal lehetne gyorsan eldönteni, ha a professzor úr hajlandó lenne lehajolni a humanista kort megelőző írásemlékeinkhez.
Amikor a professzori rutin érvényesül, s amikor fennakad
A cikk olvasásakor érzékelhető, hogy a professzor úrnak jobban megy a tudománytörténeti összefoglaló írása, mint a cikke lényegét képező kérdés megválaszolása. A cikkében ugyanis ama kérdésre keresi a választ, hogy vannak-e nyelvemléknek tekinthető korai rovásírásos szövegeink? Erre azonban nem tud, talán nem is akar komolyan vehető választ adni. A finnugrista elődök írásait ugyanakkor jól ismeri, a hivatkozások terén is kellő rutinnal rendelkezik, ezért a nagy kérdés megválaszolása helyett töltelékszöveget, véleményfelsorolást gyárt. A diákjainak ez is elég lehet, ha a semmitmondó hivatkozások imponálóan nagy számát összetévesztik a tudományos igényű érveléssel.
Akik szerint vannak régi rovásemlékeink, azokat a nagyok és nyomkövetőik, illetve a visszafogottak csoportjába sorolja:
" A magyar Kelet-kutatás nagyjai – Harmatta János, Ligeti Lajos, Németh Gyula és mások – s nyomukban a magyar nyelvtörténet kutatói rég megegyeztek abban, hogy a „türk eredetű rovásírás” ismeretét a honfoglaló magyarok már magukkal hozták (Bárczi 1967, 506). A „kettős honfoglalás” – legalább a 13. századig visszakövethető – hagyományához kapcsolódó mai régészek szerint a magyarok már jóval a honfoglalás előtt jelen voltak a Kárpát-medencében, számottevő művelődési kincs és saját írásrendszer birtokában (Vékony 2004)."
Ezeknek a "nagyoknak" (és a kettős honfoglalás eszméjéhez csatlakozóknak) azonban csak a mellénye lehetett nagy, az e téren felmérhető tudása és korrektsége semmi esetre sem. Hiszen képtelenek voltak a székely írás eredetének kérdését megoldani. E kérdéskörben a semmit nem érő magyar- és tudományellenes fantazmagóriánál többre nem futotta a tehetségükből. Csak az bizonyos róluk, hogy az általuk jól ismert tényeket (például Quardusat szabírhunoknak készített VI. századi bibliafordítását és a IX. századi Konstantin legendában említett magyar és avar írást) szemrebbenés nélkül elhallgatták, ha az ellentmondott a prekoncepciójuknak. Más esetben nem létező hun feliratokat olvastak el iráni nyelven és adtak ki "tudományos" folyóiratban. Ha ezeket nevezi Horváth Iván professzor úr "nagyoknak", akkor nem ugyanazon a nyelven beszélünk.
Megemlíti azt is, hogy " Vannak visszafogottabb álláspontok is. Róna-Tas András a honfoglaló magyarságról szóló összefoglaló művének utolsó fejezetében (Róna-Tas 1996, 335), nem vonakodva, de nem is a végleges meggyőződés hangján tárgyalja a székely rovásírást. Sándor Klára elvileg nem zárkóznék el a székely rovásírás ótörök előzményeiben kételkedő álláspontok megvitatásától sem (Sándor 1992, 90–91). A magyar nyelvtörténet új egyetemi tankönyve szerint a székely rovásírás ma ismert rendszere „legkorábban a 9. században formálódhatott ki” (Korompay 2003, 104)."
Róna-Tas András professzor úr Németh Gyula tanítványa volt, tőle meg Sándor Klára fogadott el a székely rovásírás kutatására vonatkozó útmutatást. Hogy ez a névsor milyen súlyt képvisel a székely írás eredetének kutatástörténetében, azt könnyen beláthatjuk. Németh Gyula hirhedetté a nevét, amikor a székely kérdés kapcsán arra intette a pályatársait, hogy azon adatokat, amelyek a közönség körében bizonytalanságot keltenének (értsd: cáfolnák a finnugrista blöfföt!), inkább meg se említsék. Róna-Tas András pedig - talán e tanítás szellemében - egészen a közelmúltig nem tekintette írásnak a székely rovásírást (csupán a neten is közzétett kritikánkat követően helyesbített; vö.Nevelhető írástörténészek !). Sándor Klára azt tette hozzá 1996-ban e díszes társaság teljesítményéhez, hogy - szerinte - azt sem lehet tudni, miért kell ezzel az írással foglalkozni.
Ha ezeket a "tudósokat" Horváth Iván professzor úr a visszafogott jelzővel emeli az egekbe, akkor erre a PTK kétségtelenül lehetőséget ad neki; amint a nyájas olvasónak is módjában áll néhány találóbb jelzőt keresni.
Helyesen ismeri fel a professzor úr, hogy " A teljes tagadás álláspontja kihalt. A 17–19. századi magyar nyelvészek közül sokan – Otrokocsi Fóris Ferenctől Hunfalvy Pálig (Sebestyén 1915, 11–13) – késői koholmánynak minősítették a szkíta-hun-székely ábécét. Ez a bizalmatlanság a 19–20. század fordulóján, az ótörök–székely megfelelések felismerésekor meggyengült, és a mai kutatók között immár senki sincs, aki kételkednék a székely betűk – közvetlen vagy közvetett – ősi eredetében. Mindenki elfogadja, hogy ez az eredet legalábbis ősmagyar, de inkább ótörök vagy avar, sőt egyesek még tovább is merészkednének."
Azt, hogy a teljes tagadás álláspontja nem tartható, tiszta fejű és az írástörténeti tényeket ismerő embernek eddig sem kellett bizonygatni. Hunfalvy korában is létezett a kétségtelen hitelű énlakai felirat, amelyet a hívek, valamint a tanult papjuk minden nap láthattak. Csak a pesti finnugrista urak számára volt újdonság a székely írás (a magyar krónikás bejegyzések ellenére). A mennyezetkazetta sarkaiban lévő hieroglifikus "Egy usten" ligatúra napjainkig újdonság maradt.
Hunfalvy és társai csak a hatalom támogatásával a hátuk mögött tagadhatták le a nyilvánvaló írástörténeti tényeket. Ennek Horváth Iván általi visszafogott beismerése is eredmény. Igaz, hogy ezt a felismerést ötven évvel ezelőtt is megfogalmazhatta volna bárki, amint meg is tették ezt éppen elegen. A professzor úr dolgozatában azonban állni látszik az idő. Ő csak azt állapítja meg, amiért nem jár fővesztés a finnugrisztika berkeiben. A székely írás korai eredetéről tanúskodó tények sorát azonban most sem említette meg.
Ha abban egyetértünk is, hogy a teljes tagadás elmélete kihalt, ez nem jelenti azt, hogy ma már nincs tagadás. A finnugrista tagadás szelleme ma is él, csupán hátrál és mindíg újabb szalmaszálba kapaszkodik, hogy fentarthassa semmivel sem igazolható őstörténeti és kultúrtörténeti következtetésláncait.
Most is tagadják a székely írás magyar eredetét, a székely írással írt korai emlékek létét (például a szentgyörgyvölgyi tehénszobor jeleinek olvasható voltát ), a székely írás szó- szótagoló jellegét, valamint kapcsolatait az antik írásokkal és az ősvallással. Horváth Iván professzor úr - talán az OSZK által rendezett nyelvemlék-kiállítás szervezőinek védelmében, akik a javaslatom ellenére sem szerepeltették a budapesti hun jelvényt a nyelvemlékek között - azt próbálja tagadni vagy megkérdőjelezni, hogy vannak a Halotti beszédnél korábbi rovásírással írt nyelvemlékeink.
A következő fejezetekben e tudományon kívüli törekvés kudarcának okait elemezzük.
(folyt. köv.)
A kötet címlapján egy megkapó szépségű, IX. századi, uráli magyar leletről készített fotógrafika látható
A veleméri Csinyálóház terasza egy szívfájdítóan szép szeptemberben
Jókai Mórral és Gárdonyi Gézával már nem beszélgethet, e sorok írójával azonban - remélhetőleg még egy ideig - eszmét cserélhet őstörténeti, írástörténeti és egyéb kérdésekről is, ha a falusi turizmus keretében az országot járván eljut az Őrségbe és igénybe veszi a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház vendégszeretetét, vagy megnézi a díjtalanul megtekinthető Sindümúzeum kiállítását a magyar hieroglifikus írásról .
A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor , amelynek székely rovásjelek szójel-előképével írt magyar nyelvű felirata kitűnően olvasható a minimális íráselméleti képzettség birtokában (azt kell csak tudni, hogy egy szójeleket alkalmazó írásban elegendő egyetlen jel is egy szó leírásához; továbbá azt, hogy mi az a térbeli világmodell; eszik-e, vagy isszák az akrofóniát; s persze nem árt felismerni a székely rovásjeleket sem)
A dolgozat, amelyet e cikksorozatban elemzünk, az ELTE honlapján jelent meg " A székely rovásírás és a latin-magyar ábécé " címmel. Ezt a cikket azért írhatta a professzor úr, hogy mentse az OSZK nyelvemlék-kiállításának hibáját, ahol ugyanis nem mutattak be rovásírással írt nyelvemlékeket.
Ezt azzal tehetné meg a legkönnyebben, ha sikerülne feleleveníteni Hunfalvy ötletét arról, hogy az egész székely írás csak tudós kitaláció, humanista tudósok koholmánya. Erről állapítja meg helyesen, hogy ez az elmélet mára kihalt.
Megpróbálja azonban ennek modernebb változatát elevenen tartani, amely szerint a humanista tudósok jelentősen módosították, vagy régi könyvek alapján felelevenítették volna ezt az írást.
A kérdést azzal lehetne gyorsan eldönteni, ha a professzor úr hajlandó lenne lehajolni a humanista kort megelőző írásemlékeinkhez.
Amikor a professzori rutin érvényesül, s amikor fennakad
A cikk olvasásakor érzékelhető, hogy a professzor úrnak jobban megy a tudománytörténeti összefoglaló írása, mint a cikke lényegét képező kérdés megválaszolása. A cikkében ugyanis ama kérdésre keresi a választ, hogy vannak-e nyelvemléknek tekinthető korai rovásírásos szövegeink? Erre azonban nem tud, talán nem is akar komolyan vehető választ adni. A finnugrista elődök írásait ugyanakkor jól ismeri, a hivatkozások terén is kellő rutinnal rendelkezik, ezért a nagy kérdés megválaszolása helyett töltelékszöveget, véleményfelsorolást gyárt. A diákjainak ez is elég lehet, ha a semmitmondó hivatkozások imponálóan nagy számát összetévesztik a tudományos igényű érveléssel.
Akik szerint vannak régi rovásemlékeink, azokat a nagyok és nyomkövetőik, illetve a visszafogottak csoportjába sorolja:
" A magyar Kelet-kutatás nagyjai – Harmatta János, Ligeti Lajos, Németh Gyula és mások – s nyomukban a magyar nyelvtörténet kutatói rég megegyeztek abban, hogy a „türk eredetű rovásírás” ismeretét a honfoglaló magyarok már magukkal hozták (Bárczi 1967, 506). A „kettős honfoglalás” – legalább a 13. századig visszakövethető – hagyományához kapcsolódó mai régészek szerint a magyarok már jóval a honfoglalás előtt jelen voltak a Kárpát-medencében, számottevő művelődési kincs és saját írásrendszer birtokában (Vékony 2004)."
Ezeknek a "nagyoknak" (és a kettős honfoglalás eszméjéhez csatlakozóknak) azonban csak a mellénye lehetett nagy, az e téren felmérhető tudása és korrektsége semmi esetre sem. Hiszen képtelenek voltak a székely írás eredetének kérdését megoldani. E kérdéskörben a semmit nem érő magyar- és tudományellenes fantazmagóriánál többre nem futotta a tehetségükből. Csak az bizonyos róluk, hogy az általuk jól ismert tényeket (például Quardusat szabírhunoknak készített VI. századi bibliafordítását és a IX. századi Konstantin legendában említett magyar és avar írást) szemrebbenés nélkül elhallgatták, ha az ellentmondott a prekoncepciójuknak. Más esetben nem létező hun feliratokat olvastak el iráni nyelven és adtak ki "tudományos" folyóiratban. Ha ezeket nevezi Horváth Iván professzor úr "nagyoknak", akkor nem ugyanazon a nyelven beszélünk.
Megemlíti azt is, hogy " Vannak visszafogottabb álláspontok is. Róna-Tas András a honfoglaló magyarságról szóló összefoglaló művének utolsó fejezetében (Róna-Tas 1996, 335), nem vonakodva, de nem is a végleges meggyőződés hangján tárgyalja a székely rovásírást. Sándor Klára elvileg nem zárkóznék el a székely rovásírás ótörök előzményeiben kételkedő álláspontok megvitatásától sem (Sándor 1992, 90–91). A magyar nyelvtörténet új egyetemi tankönyve szerint a székely rovásírás ma ismert rendszere „legkorábban a 9. században formálódhatott ki” (Korompay 2003, 104)."
Róna-Tas András professzor úr Németh Gyula tanítványa volt, tőle meg Sándor Klára fogadott el a székely rovásírás kutatására vonatkozó útmutatást. Hogy ez a névsor milyen súlyt képvisel a székely írás eredetének kutatástörténetében, azt könnyen beláthatjuk. Németh Gyula hirhedetté a nevét, amikor a székely kérdés kapcsán arra intette a pályatársait, hogy azon adatokat, amelyek a közönség körében bizonytalanságot keltenének (értsd: cáfolnák a finnugrista blöfföt!), inkább meg se említsék. Róna-Tas András pedig - talán e tanítás szellemében - egészen a közelmúltig nem tekintette írásnak a székely rovásírást (csupán a neten is közzétett kritikánkat követően helyesbített; vö.Nevelhető írástörténészek !). Sándor Klára azt tette hozzá 1996-ban e díszes társaság teljesítményéhez, hogy - szerinte - azt sem lehet tudni, miért kell ezzel az írással foglalkozni.
Ha ezeket a "tudósokat" Horváth Iván professzor úr a visszafogott jelzővel emeli az egekbe, akkor erre a PTK kétségtelenül lehetőséget ad neki; amint a nyájas olvasónak is módjában áll néhány találóbb jelzőt keresni.
Helyesen ismeri fel a professzor úr, hogy " A teljes tagadás álláspontja kihalt. A 17–19. századi magyar nyelvészek közül sokan – Otrokocsi Fóris Ferenctől Hunfalvy Pálig (Sebestyén 1915, 11–13) – késői koholmánynak minősítették a szkíta-hun-székely ábécét. Ez a bizalmatlanság a 19–20. század fordulóján, az ótörök–székely megfelelések felismerésekor meggyengült, és a mai kutatók között immár senki sincs, aki kételkednék a székely betűk – közvetlen vagy közvetett – ősi eredetében. Mindenki elfogadja, hogy ez az eredet legalábbis ősmagyar, de inkább ótörök vagy avar, sőt egyesek még tovább is merészkednének."
Azt, hogy a teljes tagadás álláspontja nem tartható, tiszta fejű és az írástörténeti tényeket ismerő embernek eddig sem kellett bizonygatni. Hunfalvy korában is létezett a kétségtelen hitelű énlakai felirat, amelyet a hívek, valamint a tanult papjuk minden nap láthattak. Csak a pesti finnugrista urak számára volt újdonság a székely írás (a magyar krónikás bejegyzések ellenére). A mennyezetkazetta sarkaiban lévő hieroglifikus "Egy usten" ligatúra napjainkig újdonság maradt.
Hunfalvy és társai csak a hatalom támogatásával a hátuk mögött tagadhatták le a nyilvánvaló írástörténeti tényeket. Ennek Horváth Iván általi visszafogott beismerése is eredmény. Igaz, hogy ezt a felismerést ötven évvel ezelőtt is megfogalmazhatta volna bárki, amint meg is tették ezt éppen elegen. A professzor úr dolgozatában azonban állni látszik az idő. Ő csak azt állapítja meg, amiért nem jár fővesztés a finnugrisztika berkeiben. A székely írás korai eredetéről tanúskodó tények sorát azonban most sem említette meg.
Ha abban egyetértünk is, hogy a teljes tagadás elmélete kihalt, ez nem jelenti azt, hogy ma már nincs tagadás. A finnugrista tagadás szelleme ma is él, csupán hátrál és mindíg újabb szalmaszálba kapaszkodik, hogy fentarthassa semmivel sem igazolható őstörténeti és kultúrtörténeti következtetésláncait.
Most is tagadják a székely írás magyar eredetét, a székely írással írt korai emlékek létét (például a szentgyörgyvölgyi tehénszobor jeleinek olvasható voltát ), a székely írás szó- szótagoló jellegét, valamint kapcsolatait az antik írásokkal és az ősvallással. Horváth Iván professzor úr - talán az OSZK által rendezett nyelvemlék-kiállítás szervezőinek védelmében, akik a javaslatom ellenére sem szerepeltették a budapesti hun jelvényt a nyelvemlékek között - azt próbálja tagadni vagy megkérdőjelezni, hogy vannak a Halotti beszédnél korábbi rovásírással írt nyelvemlékeink.
A következő fejezetekben e tudományon kívüli törekvés kudarcának okait elemezzük.
(folyt. köv.)
