Megjelent az Elte honlapján egy cikk a székely írásról, jellegzetes hibákkal. A cikk szerzője 2009 júniusig az ELTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője volt.
1. ábra. Szkíta korona a Krímből, a székely szójelek kel elolvasható "us Ten" (Isten) ligatúrával; a szkíták a Borüszthenész "Bor isten" szóban használták az isten szót, amely a magyar ős és Ten szavakból alkotott összetétel; használták az isten szó megfelelőjét a hattiak (akik Mészáros Gyula szerint a szkíták ősei voltak), valamint a hettiták is (akiknek a hattiaktól örökölt hieroglifikus írásában mintegy 20 jelet találunk, amelyek a székely írás jeleivel azonosíthatók)
A dolgozat, amelyet e cikksorozatban elemezni fogunk, az ELTE honlapján jelent meg " A székely rovásírás és a latin-magyar ábécé " címmel.
Aki nem lép egyszerre ...
Nem titkolható örömmel nyugtázzuk, hogy az akadémikus áltudomány jeles képviselői sorra fordulnak és indulnak el abba az irányba, amelyet vagy harminc évvel ezelőtt mi dilettánsok mutattunk nekik. Azt azonban szomorúan látjuk, hogy a legújabb tudományos felismerések megértése és követése ma is meghaladja a képességeiket.
A tudományos világ azonban kétségkívül halad, még ha az a haladás lassúnak tűnik is a székely rovásírás tárgykörében. Most például az a kérdés került napirendre a "tudomány" berkeiben, hogy van-e olyan rovásírásos nyelvemlékünk, amellyel a finnugrisztikának foglalkoznia kellene.
Amikor évekkel ezelőtt azt kérdeztem Benkő Loránd úrtól, az Akadémia illetékes területének nagy tudású vezetőjétől, hogy a finnugrászok miért nem tekintik nyelvemléknek a rovásírással írt szövegeket, azt a választ kaptam, hogy a nyelvészet számára a székely rovásírással írt szövegek túl későiek ahhoz, hogy érdemes legyen kézbe venni őket. Amikor a közel 40 000 éves Jóma ligatúrát említettem neki, csak annyit mondott rá, hogy "Ez lehetséges, azonban nincs idő foglalkozni vele".
Ez a halogatás azonban nem segített a tarthatatlan helyzeten. A nyelvtudomány adóssága időzített bombának bizonyult és azóta fel is robbant.
A szőnyeg alá söpört probléma ugyanis az OSZK-ban megrendezett nyelvemlék-kiállítással napirendre kerülvén feszültséget kelthetett a nyelvészek között is. Százak tehették fel a kérdést maguknak is, meg a szervezőknek és megrendelőiknek is az OSZK kiállításán olvasható mentegetőzés láttán. Ez a bevezető - amelyet a mi kérésünkre helyezett el a rendező - azt próbálta megmagyarázni, hogy miért is nem szerepelt a kiállításon a rovásírással írt nyelvemlékeink közül egy sem.
Erre a mellőzésre azonban nem lehet jó választ adni sem a nyelvemlék-kiállításon, sem másutt. Azt ugyanis nem írhatják, hogy a kultúrpolitika urainak a magyar kultúrával szemben érzett zsigeri gyűlölete miatt tekintik nem létezőnek az írásunkat. Ez egy (Magyarországon a nagy nyílvánosság előtt egyelőre még szalonképtelen) politikai szempont lenne, aminek semmi keresnivalója sincs egy tudományos igényű kiállításon - s a szervezők szeretnék tudós színben feltüntetni magukat.
Azt azonban nem mérik fel, hogy csak egy jó megoldás van: ha a rovásírással írt nyelvemlékeket is nyelvemlékként kezelik.
A dillettánsok által írt kötetek hosszú sora - a jelek szerint - arra mégis jó volt, hogy a nyelvésztársadalom értesült a kérdésről és válaszadásra kényszerült.
Horváth Iván professzor úr most szakított időt a megválaszolására. Amint az a cikkéből kiderül, felkészültség és tudós igényesség hiányában nem volt képes a megfelelő megoldás kidolgozására. Ő ugyanis csak az elutasítás módozatait kereste; s talán nem ismerte fel, hogy erre elvileg sincs lehetőség, mert csak a rovásemlékek kutatása és nyelvemlékként való kezelése felel meg a tudományos követelményeknek.
Ezt a munkát Sebestyén Gyula lényegében már elvégezte, ezért biztonsággal megállapíthatta, hogy "összehasonlító írástörténeti úton minden kétséget kizáró módon bizonyítani tudjuk, hogy ezt az írástudományt keletről hoztuk" (A magyar rovásírás hiteles emlékei, 185. oldal). Nincs tehát okunk olyan kérdésen töprengeni, amelyre már ismert a válasz. Ha Horváth Ivánnak valóban kétségei lennének a felől, hogy van-e korábbi rovásemlékünk a Halotti beszédnél, akkor sorra kellene vennie és meg kellene vizsgálnia a Sebestyén Gyula és mások által említett írástörténeti párhuzamokat. Ilyesmibe azonban bele sem kezd Horváth Iván professzor úr, talán mert tudja, hogy akkor ilyen kérdést fel sem tehetne, és nem állíthatná be úgy ezt a kérdést, mintha annak megválaszolásában még bizonytalanok lennénk.
A cikke ezért nem több egy látleletnél. A finnugrizmus lejáratódásának és megsemmisülésének egyik dokumentuma.
Milyen hatással van az akadémikus „tudomány” képviselőire rovásírásunk reneszánsza?
„ A könyvesboltokat járó emberben az a benyomás alakul ki” – írja Horváth Iván professzor úr – „ hogy a legkorábbi, úgynevezett „ómagyar” irodalmi emlékek – a 12. század végére keltezhető Halotti beszéd vagy a száz évvel későbbi Mária-siralom – kisebb érdeklődést gerjesztenek, mint az irodalmi szempontból jelentéktelen, ám állítólag még a 10. századnál is régebbi, úgynevezett „ősmagyar” előzményekre visszatekintő rovásírás.”
Mintha némi megütközéssel írná mindezt.
Nyelvészek számára foglalkozási ártalomnak tűnhet az, hogy a könyvkereskedésekben el kell tűrniük a konkurrencia köteteinek a jelenlétét is. Nem tehetik meg, hogy nem mennek könyvesboltba, mert ez a foglalkozásukkal jár együtt. Természetesen ezeket a körön kívüliek által írt műveket nem veszik a kezükbe (amivel esetenként nem sokat veszítenek).
Azonban a leggondosabb szemlesütéssel és fejfélrefordítással sem tudják elkerülni azt, hogy észrevegyék az alternatívok által írt könyvek nagybetűs címlapjait. Ezért aztán az évek során legalább az eljut a nyelvészek tudatáig, hogy a közönséget mi érdekli jobban.
Ezek szerint a latin betűs nyelvemlékeink (amelyek közül a legkorábbi fennmaradt nyelvemlékünk az 1190 táján született Halotti Beszéd) nem keltenek nagy érdeklődést. Érthető a szerző soraiban érzékelhető csodálkozás, hiszen egy nyelvész számára ezek a legizgalmasabb dolgok lehetnek. A nyelvészeti szakirodalomban ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk: a latin betűvel írt nyelvemlékeinkkel rendszeresen foglalkoznak, a székely rovásírás azonban mostohagyermek: ha írnak is róla elvétve, akkor is csupán butaságokat.
Ezzel szemben a magyar nagyérdemű jobban kapkod a rovásírásról írt kötetek felé, aminek az okát viszont a mi nyelvészünk talán nem is igazán értheti (hiszen a nyelvészeket arra oktatják, hogy ezeket fellapozni sem érdemes). Nyílván ezért nem juthatott el a tudatáig azon adatok és érvek sora, amelyekre a cikke megírásához szüksége lett volna. Mint azt látni fogjuk, Horváth Iván professzor úrnak - a cikke alapján - fogalma sincs arról, hogy a székely írás keletkezését milyen adatok, indokok és módszerek alapján lehet korhoz, földrajzi területhez és nyelvhez kötni.
Horváth Iván professzor úr írása arról tanúskodik, hogy ezeknek az alternatív műveknek csak a címlapját olvasta el, s ezért képes mindössze a fenti statisztika jellegű megállapításra. Talán e mulasztásának köszönhető, hogy – a cikke alapján – a székely írás eredetével kapcsolatos újabb eredményekkel kapcsolatos alapvető tudással sem rendelkezik.
2. ábra. Szkíta szarvasok székely szójelekkel elolvasható aganccsal (a jó és a lyuk szójelekkel)
Az eredetelméletekről
Megemlíti, hogy a székely írást „állítólag a szkíta eredetű hun néptől örököltük”, hiszen „ a régiek szkíta, hun vagy székely írásnak nevezték”. Ezt a tudást megszerezhette a klasszikus szakirodalomból is. Azt azonban már csak a körön kívüliektől (közkeletűbb nevünkön: a dilettánsoktól) tudhatta volna meg, hogy több olyan szkíta szöveg is létezik, amelyet a székely jelek segítségével magyarul el lehet olvasni és meg lehet érteni.
3. ábra. Hun csat a székely szójelekkel elolvasható ős Egy felirattal
Az írás elnevezéséről
"Ebben a fejezetben a szakirodalom túlnyomó részét követve a „székely rovásírás” kifejezést használjuk" – írja a szerző a valóságnak és a praktikumnak megfelelve. Valóban ez a neve az írásunknak már vagy száz éve, s nem is feltétlenül szükséges ezen változtatni. Tudjuk, természetesen, hogy nem csak a székelyek használták ezt az írást, meg azt is tudjuk, hogy nem csak rótták a jeleit, hanem egyéb írástechnológiákat is alkalmaztak - azaz az elnevezés eleve hibás volt, és egy túlhaladott finnugrista álláspontot sugall. De egy névben nem kell a tudomány legújabb álláspontjának megfelelően mindent elmondani a megnevezettről. Amint arra sincs szükség, hogy a tudományos álláspont változásának megfelelve időnként új nevet adjunk az írásnak (ez a név szerepének súlyos félreéértése). Egy név akkor jó, ha alkalmas az egyedi azonosítására - mert ez a legfontosabb feladata. Azaz e kérdésben egyetértünk Horváth Iván professzor úrral és félreértésnek tekintjük azt az újabban elterjedt, nem túl okos szokást, amelyik székely-magyar rovásírást emleget.
4. ábra. A székely jelekkel írt magyar szavakat rögzítő budapesti hun jelvény az"északi sarok" felirattal; a leletet felajánlottam a nyelvemlék-kiállítás céljára, de az OSZK szervezői visszautasították; mostanában restaurálják és állítják ki a Magyar Nemzeti Múzeumban
A székely rovásírás keletkezésének kora
„ De vajon csakugyan régebbi-e a rovásírás, mint a Halotti beszéd?” – kérdezi a szerző, s rögtön meg is válaszolja azt – „ A hozzáértők túlnyomó többsége szerint a válasz igen. Nemcsak azok a tudományos intézményektől távoli, önjelölt szakszerzők vélekednek így, akik bizonyításra nem szoruló, kétségbevonhatatlan arany igazságnak tekintik, hogy a magyarok beláthatatlan idők óta ősi bölcsességek birtokában vannak (Kiszely 2000). A tudományos környezetben tevékenykedő tudósok is többségükben így gondolják.”
Ebből egyrészt arra következtethetünk, hogy Horváth Iván helyesen mérte fel a tudós közvélemény álláspontját. Másrészt – a gúmyos felhangjaiból - azt is sejthetjük, hogy éppen ez az a tudós közvélekedés, aminek a megingatását célul tűzte ki maga elé. Ha a nyájas olvasó arra gondolna, hogy erre a megingatási kísérletre az OSZK által mostanában megrendezett nyelvemlék-kiállítás alkalmából írt kritikám adhatta az ötletet, nem tudnék ellene felhozni semmit. De ha ez így van, akkor érdemes volt megírni azt a kritikát.
Feltűnő ugyanis, hogy a kérdés a szerző számára – a cikke alapján – mindössze az, hogy van-e rovásírással írt, a Halotti beszédnél is korábbi nyelvemlékünk. Ez azonban annyira minimális cél, hogy az már árulkodó és magyarázatot kíván.
Hiszen a kérdés sokkal nagyobb léptékű ennél (és egyébként is régen eldöntött tény). Akkor is nagyobb időintervallumról van szó, ha csupán a szerző által elolvasott címlapoknál maradunk. Az 1999-ben megjelent „ A székely rovásírás eredete” c. kötetünk címlapján az özönvíz (azaz a mintegy 50-10 ezer évvel ezelőtti jégkorszak) hagyatékának tekintettük a székely írást. Varga Csaba pedig 30 ezer évesnek írta az írásunkat néhány évvel később megjelent kötetének borítóján. Lehetetlen, hogy ezek a nagybetűs feliratok ne lépték volna át Horváth Iván ingerküszöbét, hiszen a több kiadást megélt könyvek 1999 óta folyamatosan jelen vannak a könyvesboltokban, ahol időnként - szakmai okokból - ő is előfordul.
Professzorunk mégis hallgat az eredetkérdés ilyen nagyságrendjéről. Hallgatásának egyrészt az lehet az oka, hogy nem kívánja a „tudományos” irodalomban megemlíteni sem ezeket az elméleteket. Még rákérdeznének a diákjai; nem is beszélve más, netán külhoni egyetemek professzorairól – s a kellemetlen hír elterjedne. Másrészt az lehet az oka a némaságának, hogy a kőkori íráshasználatunk létét – az általunk kidolgozott tudományos módszerek és feltárt adatok figyelmen kívül hagyása miatt – sem felismerni, sem megcáfolni nem tudná. Inkább meg sem próbálkozik vele.
A későbbi korokat forrásnak tekintő szerzőket azonban megemlíti.
„ A magyar nyelvtörténet kutatói rég megegyeztek abban” – írja a szerző – „ hogy a „türk eredetű rovásírás” ismeretét a honfoglaló magyarok már magukkal hozták (Bárczi 1967, 506). A „kettős honfoglalás” – legalább a 13. századig visszakövethető – hagyományához kapcsolódó mai régészek szerint a magyarok már jóval a honfoglalás előtt jelen voltak a Kárpát-medencében, számottevő művelődési kincs és saját írásrendszer birtokában (Vékony 2004).”
Ezeket az elméleteket próbálja meg cáfolni a cikkében később. Ha ez sikerülne neki, akkor - úgy gondolhatja - az OSZK-ban rendezett nyelvemlék-kiállítást nem érheti jogos kritika. Mint látni fogjuk, Horváth Iván professzor úr törekvése eredménytelen maradt; mert a létező írásemlékek ellenében, komolyan vehető érvelés nélkül ez nem is sikerülhetett neki.
(folyt. köv.)
1. ábra. Szkíta korona a Krímből, a székely szójelek kel elolvasható "us Ten" (Isten) ligatúrával; a szkíták a Borüszthenész "Bor isten" szóban használták az isten szót, amely a magyar ős és Ten szavakból alkotott összetétel; használták az isten szó megfelelőjét a hattiak (akik Mészáros Gyula szerint a szkíták ősei voltak), valamint a hettiták is (akiknek a hattiaktól örökölt hieroglifikus írásában mintegy 20 jelet találunk, amelyek a székely írás jeleivel azonosíthatók)
A dolgozat, amelyet e cikksorozatban elemezni fogunk, az ELTE honlapján jelent meg " A székely rovásírás és a latin-magyar ábécé " címmel.
Aki nem lép egyszerre ...
Nem titkolható örömmel nyugtázzuk, hogy az akadémikus áltudomány jeles képviselői sorra fordulnak és indulnak el abba az irányba, amelyet vagy harminc évvel ezelőtt mi dilettánsok mutattunk nekik. Azt azonban szomorúan látjuk, hogy a legújabb tudományos felismerések megértése és követése ma is meghaladja a képességeiket.
A tudományos világ azonban kétségkívül halad, még ha az a haladás lassúnak tűnik is a székely rovásírás tárgykörében. Most például az a kérdés került napirendre a "tudomány" berkeiben, hogy van-e olyan rovásírásos nyelvemlékünk, amellyel a finnugrisztikának foglalkoznia kellene.
Amikor évekkel ezelőtt azt kérdeztem Benkő Loránd úrtól, az Akadémia illetékes területének nagy tudású vezetőjétől, hogy a finnugrászok miért nem tekintik nyelvemléknek a rovásírással írt szövegeket, azt a választ kaptam, hogy a nyelvészet számára a székely rovásírással írt szövegek túl későiek ahhoz, hogy érdemes legyen kézbe venni őket. Amikor a közel 40 000 éves Jóma ligatúrát említettem neki, csak annyit mondott rá, hogy "Ez lehetséges, azonban nincs idő foglalkozni vele".
Ez a halogatás azonban nem segített a tarthatatlan helyzeten. A nyelvtudomány adóssága időzített bombának bizonyult és azóta fel is robbant.
A szőnyeg alá söpört probléma ugyanis az OSZK-ban megrendezett nyelvemlék-kiállítással napirendre kerülvén feszültséget kelthetett a nyelvészek között is. Százak tehették fel a kérdést maguknak is, meg a szervezőknek és megrendelőiknek is az OSZK kiállításán olvasható mentegetőzés láttán. Ez a bevezető - amelyet a mi kérésünkre helyezett el a rendező - azt próbálta megmagyarázni, hogy miért is nem szerepelt a kiállításon a rovásírással írt nyelvemlékeink közül egy sem.
Erre a mellőzésre azonban nem lehet jó választ adni sem a nyelvemlék-kiállításon, sem másutt. Azt ugyanis nem írhatják, hogy a kultúrpolitika urainak a magyar kultúrával szemben érzett zsigeri gyűlölete miatt tekintik nem létezőnek az írásunkat. Ez egy (Magyarországon a nagy nyílvánosság előtt egyelőre még szalonképtelen) politikai szempont lenne, aminek semmi keresnivalója sincs egy tudományos igényű kiállításon - s a szervezők szeretnék tudós színben feltüntetni magukat.
Azt azonban nem mérik fel, hogy csak egy jó megoldás van: ha a rovásírással írt nyelvemlékeket is nyelvemlékként kezelik.
A dillettánsok által írt kötetek hosszú sora - a jelek szerint - arra mégis jó volt, hogy a nyelvésztársadalom értesült a kérdésről és válaszadásra kényszerült.
Horváth Iván professzor úr most szakított időt a megválaszolására. Amint az a cikkéből kiderül, felkészültség és tudós igényesség hiányában nem volt képes a megfelelő megoldás kidolgozására. Ő ugyanis csak az elutasítás módozatait kereste; s talán nem ismerte fel, hogy erre elvileg sincs lehetőség, mert csak a rovásemlékek kutatása és nyelvemlékként való kezelése felel meg a tudományos követelményeknek.
Ezt a munkát Sebestyén Gyula lényegében már elvégezte, ezért biztonsággal megállapíthatta, hogy "összehasonlító írástörténeti úton minden kétséget kizáró módon bizonyítani tudjuk, hogy ezt az írástudományt keletről hoztuk" (A magyar rovásírás hiteles emlékei, 185. oldal). Nincs tehát okunk olyan kérdésen töprengeni, amelyre már ismert a válasz. Ha Horváth Ivánnak valóban kétségei lennének a felől, hogy van-e korábbi rovásemlékünk a Halotti beszédnél, akkor sorra kellene vennie és meg kellene vizsgálnia a Sebestyén Gyula és mások által említett írástörténeti párhuzamokat. Ilyesmibe azonban bele sem kezd Horváth Iván professzor úr, talán mert tudja, hogy akkor ilyen kérdést fel sem tehetne, és nem állíthatná be úgy ezt a kérdést, mintha annak megválaszolásában még bizonytalanok lennénk.
A cikke ezért nem több egy látleletnél. A finnugrizmus lejáratódásának és megsemmisülésének egyik dokumentuma.
Milyen hatással van az akadémikus „tudomány” képviselőire rovásírásunk reneszánsza?
„ A könyvesboltokat járó emberben az a benyomás alakul ki” – írja Horváth Iván professzor úr – „ hogy a legkorábbi, úgynevezett „ómagyar” irodalmi emlékek – a 12. század végére keltezhető Halotti beszéd vagy a száz évvel későbbi Mária-siralom – kisebb érdeklődést gerjesztenek, mint az irodalmi szempontból jelentéktelen, ám állítólag még a 10. századnál is régebbi, úgynevezett „ősmagyar” előzményekre visszatekintő rovásírás.”
Mintha némi megütközéssel írná mindezt.
Nyelvészek számára foglalkozási ártalomnak tűnhet az, hogy a könyvkereskedésekben el kell tűrniük a konkurrencia köteteinek a jelenlétét is. Nem tehetik meg, hogy nem mennek könyvesboltba, mert ez a foglalkozásukkal jár együtt. Természetesen ezeket a körön kívüliek által írt műveket nem veszik a kezükbe (amivel esetenként nem sokat veszítenek).
Azonban a leggondosabb szemlesütéssel és fejfélrefordítással sem tudják elkerülni azt, hogy észrevegyék az alternatívok által írt könyvek nagybetűs címlapjait. Ezért aztán az évek során legalább az eljut a nyelvészek tudatáig, hogy a közönséget mi érdekli jobban.
Ezek szerint a latin betűs nyelvemlékeink (amelyek közül a legkorábbi fennmaradt nyelvemlékünk az 1190 táján született Halotti Beszéd) nem keltenek nagy érdeklődést. Érthető a szerző soraiban érzékelhető csodálkozás, hiszen egy nyelvész számára ezek a legizgalmasabb dolgok lehetnek. A nyelvészeti szakirodalomban ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk: a latin betűvel írt nyelvemlékeinkkel rendszeresen foglalkoznak, a székely rovásírás azonban mostohagyermek: ha írnak is róla elvétve, akkor is csupán butaságokat.
Ezzel szemben a magyar nagyérdemű jobban kapkod a rovásírásról írt kötetek felé, aminek az okát viszont a mi nyelvészünk talán nem is igazán értheti (hiszen a nyelvészeket arra oktatják, hogy ezeket fellapozni sem érdemes). Nyílván ezért nem juthatott el a tudatáig azon adatok és érvek sora, amelyekre a cikke megírásához szüksége lett volna. Mint azt látni fogjuk, Horváth Iván professzor úrnak - a cikke alapján - fogalma sincs arról, hogy a székely írás keletkezését milyen adatok, indokok és módszerek alapján lehet korhoz, földrajzi területhez és nyelvhez kötni.
Horváth Iván professzor úr írása arról tanúskodik, hogy ezeknek az alternatív műveknek csak a címlapját olvasta el, s ezért képes mindössze a fenti statisztika jellegű megállapításra. Talán e mulasztásának köszönhető, hogy – a cikke alapján – a székely írás eredetével kapcsolatos újabb eredményekkel kapcsolatos alapvető tudással sem rendelkezik.
2. ábra. Szkíta szarvasok székely szójelekkel elolvasható aganccsal (a jó és a lyuk szójelekkel)
Az eredetelméletekről
Megemlíti, hogy a székely írást „állítólag a szkíta eredetű hun néptől örököltük”, hiszen „ a régiek szkíta, hun vagy székely írásnak nevezték”. Ezt a tudást megszerezhette a klasszikus szakirodalomból is. Azt azonban már csak a körön kívüliektől (közkeletűbb nevünkön: a dilettánsoktól) tudhatta volna meg, hogy több olyan szkíta szöveg is létezik, amelyet a székely jelek segítségével magyarul el lehet olvasni és meg lehet érteni.
3. ábra. Hun csat a székely szójelekkel elolvasható ős Egy felirattal
Az írás elnevezéséről
"Ebben a fejezetben a szakirodalom túlnyomó részét követve a „székely rovásírás” kifejezést használjuk" – írja a szerző a valóságnak és a praktikumnak megfelelve. Valóban ez a neve az írásunknak már vagy száz éve, s nem is feltétlenül szükséges ezen változtatni. Tudjuk, természetesen, hogy nem csak a székelyek használták ezt az írást, meg azt is tudjuk, hogy nem csak rótták a jeleit, hanem egyéb írástechnológiákat is alkalmaztak - azaz az elnevezés eleve hibás volt, és egy túlhaladott finnugrista álláspontot sugall. De egy névben nem kell a tudomány legújabb álláspontjának megfelelően mindent elmondani a megnevezettről. Amint arra sincs szükség, hogy a tudományos álláspont változásának megfelelve időnként új nevet adjunk az írásnak (ez a név szerepének súlyos félreéértése). Egy név akkor jó, ha alkalmas az egyedi azonosítására - mert ez a legfontosabb feladata. Azaz e kérdésben egyetértünk Horváth Iván professzor úrral és félreértésnek tekintjük azt az újabban elterjedt, nem túl okos szokást, amelyik székely-magyar rovásírást emleget.
4. ábra. A székely jelekkel írt magyar szavakat rögzítő budapesti hun jelvény az"északi sarok" felirattal; a leletet felajánlottam a nyelvemlék-kiállítás céljára, de az OSZK szervezői visszautasították; mostanában restaurálják és állítják ki a Magyar Nemzeti Múzeumban
A székely rovásírás keletkezésének kora
„ De vajon csakugyan régebbi-e a rovásírás, mint a Halotti beszéd?” – kérdezi a szerző, s rögtön meg is válaszolja azt – „ A hozzáértők túlnyomó többsége szerint a válasz igen. Nemcsak azok a tudományos intézményektől távoli, önjelölt szakszerzők vélekednek így, akik bizonyításra nem szoruló, kétségbevonhatatlan arany igazságnak tekintik, hogy a magyarok beláthatatlan idők óta ősi bölcsességek birtokában vannak (Kiszely 2000). A tudományos környezetben tevékenykedő tudósok is többségükben így gondolják.”
Ebből egyrészt arra következtethetünk, hogy Horváth Iván helyesen mérte fel a tudós közvélemény álláspontját. Másrészt – a gúmyos felhangjaiból - azt is sejthetjük, hogy éppen ez az a tudós közvélekedés, aminek a megingatását célul tűzte ki maga elé. Ha a nyájas olvasó arra gondolna, hogy erre a megingatási kísérletre az OSZK által mostanában megrendezett nyelvemlék-kiállítás alkalmából írt kritikám adhatta az ötletet, nem tudnék ellene felhozni semmit. De ha ez így van, akkor érdemes volt megírni azt a kritikát.
Feltűnő ugyanis, hogy a kérdés a szerző számára – a cikke alapján – mindössze az, hogy van-e rovásírással írt, a Halotti beszédnél is korábbi nyelvemlékünk. Ez azonban annyira minimális cél, hogy az már árulkodó és magyarázatot kíván.
Hiszen a kérdés sokkal nagyobb léptékű ennél (és egyébként is régen eldöntött tény). Akkor is nagyobb időintervallumról van szó, ha csupán a szerző által elolvasott címlapoknál maradunk. Az 1999-ben megjelent „ A székely rovásírás eredete” c. kötetünk címlapján az özönvíz (azaz a mintegy 50-10 ezer évvel ezelőtti jégkorszak) hagyatékának tekintettük a székely írást. Varga Csaba pedig 30 ezer évesnek írta az írásunkat néhány évvel később megjelent kötetének borítóján. Lehetetlen, hogy ezek a nagybetűs feliratok ne lépték volna át Horváth Iván ingerküszöbét, hiszen a több kiadást megélt könyvek 1999 óta folyamatosan jelen vannak a könyvesboltokban, ahol időnként - szakmai okokból - ő is előfordul.
Professzorunk mégis hallgat az eredetkérdés ilyen nagyságrendjéről. Hallgatásának egyrészt az lehet az oka, hogy nem kívánja a „tudományos” irodalomban megemlíteni sem ezeket az elméleteket. Még rákérdeznének a diákjai; nem is beszélve más, netán külhoni egyetemek professzorairól – s a kellemetlen hír elterjedne. Másrészt az lehet az oka a némaságának, hogy a kőkori íráshasználatunk létét – az általunk kidolgozott tudományos módszerek és feltárt adatok figyelmen kívül hagyása miatt – sem felismerni, sem megcáfolni nem tudná. Inkább meg sem próbálkozik vele.
A későbbi korokat forrásnak tekintő szerzőket azonban megemlíti.
„ A magyar nyelvtörténet kutatói rég megegyeztek abban” – írja a szerző – „ hogy a „türk eredetű rovásírás” ismeretét a honfoglaló magyarok már magukkal hozták (Bárczi 1967, 506). A „kettős honfoglalás” – legalább a 13. századig visszakövethető – hagyományához kapcsolódó mai régészek szerint a magyarok már jóval a honfoglalás előtt jelen voltak a Kárpát-medencében, számottevő művelődési kincs és saját írásrendszer birtokában (Vékony 2004).”
Ezeket az elméleteket próbálja meg cáfolni a cikkében később. Ha ez sikerülne neki, akkor - úgy gondolhatja - az OSZK-ban rendezett nyelvemlék-kiállítást nem érheti jogos kritika. Mint látni fogjuk, Horváth Iván professzor úr törekvése eredménytelen maradt; mert a létező írásemlékek ellenében, komolyan vehető érvelés nélkül ez nem is sikerülhetett neki.
(folyt. köv.)
