Ha már Róna-Tas András is elismerte, hogy a honfoglalók tudtak írni-olvasni; akkor ideje elolvasnunk a múzeumainkban porosodó rengeteg honfoglaláskori írásemléket.
1/a. ábra. A banai honfoglaláskori aranyozott ezüstdísz a szár Óg (is)ten"sarok(is)ten" felirattal - Heraklész jelképével
1/b. ábra. A banai felirat szójelei és a megfelelő székely jelek
A banai pityke jelentőségét aláhúzó történeti áttekintés
A magyarországi akadémikus "tudomány" csak lépésenként, fontolva halad az ősi magyar írásbeliség létének elismerése, az írás szó- szógoló (és csak e mellett betűhasználó) rendszerének tudomásul vétele, valamint az ezzel írt írásemlékeink elolvasása, a vélük való - illő mértékű - dicsekvés útján. Ami a dicsekvést illeti, a magyarországi kultúra bajnokai e téren annyira visszafogottak, hogy a kiállításokról például - a világforradalom, a szakértői becsület és felvilágosodottság jelenlegi állásával összhangban - egyszerűen kitiltják a székely írásemlékeket.
Ezt tette a Fidesz kormányzat 1999-ben a Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításon, ahonnan Róna-Tas András és Bálint Csanád "szakértők" véleményét is felhasználva üldözte el a székely rovásírást és a róla írt műveket a kiállítás központi területéről. Más esetben előfordul az is, hogy a kiállítások szervezői még azt is letagadják, hogy ilyen célú felajánlás és javaslat volt (mint a most is látogatható nyelvemlék-kiállítás esetében történt az Országos Széchenyi Könyvtárban). A lassú haladás azonban - mindeme szégyenletes jelenségek ellenére is - megállapítható. A mérce alsó foka Hunfalvy ítélete volt, mert ő annak idején még koholmánynak tartotta az egész székely rovásírást. Az általa is ismert középkori magyar krónikák ugyan világosan megírták, hogy a székelyek használják ezt az írást, de Hunfalvy egyszerűen kiküszöbölte ezt a kellemetlenkedő adatot azzal, hogy a magyar krónikákat figyelembe nem vehetőnek nyilvánította. Ez egy kényelmes - persze attól még tudományon kívüli - módszer.
A hunfalvysták azonban azóta is ennek szellemében járnak el és gyakorlatilag nem létezőnek tekintik a magyar krónikákat is, meg a székely írással írt nyelvemlékeinket is.
Az időközben ismertté lett írásmaradványok hatására azonban annyit mégis kénytelenek voltak beismerni, hogy a székely írás létezik (Hunfalvy hatalmas olajképe mégis ott függ az MTA székházában, egy központi helyen, szemmel láthatóan megbecsülésnek örvendve - mert hasonló a hasonlónak örül).
A magyar- és tudományellenes álláspontjukat persze továbbra sem adják fel, csak módosítják a még lehetségesnek gondolt mértékig. Kemény utóvédharcot folytatnak hátrálás közben, s az álláspontjuk lényege mindvégig az, hogy a magyarok civilizálatlan barmokként érkeztek a sztyeppére is, meg a Kárpát-medencébe is; és amijük ma van, az menet közben, vagy a Kárpát-medencében ragadt rájuk a műveltebb népek kultúrájából.
Így alakult ki és terjedt el az "összeszedegetős elmélet" is, amely szerint a székely írást az ótürk, a glagolita és a görög ábécé jeleiből (végső soron a sémi arameusból) szereztük volna be. Bizonyítani ugyan senki sem tudta ezt a nézetet, de ez nem volt érdekes a cenzúrával is alátámasztott kulturális monopóliumuk idején. Akinek más volt a véleménye (és valamilyen csoda folytán közzé is tudta azt tenni), azt nemes egyszerűséggel ledilettánsozták (esetleg agyonhallgatták). Természetesen - ahogy az lenni szokott - azoknak volt és van ilyen nagy mellényük, akik az alapvető íráselméleti fogalmakkal sincsenek tisztában s az ide tartozó adatokat sem ismerik.
Aztán eljött a nevezetes 1993. esztendő, amikor az általunk alapított Írástörténeti Kutatóintézet kiadásában megjelent a " Bronzkori magyar írásbeliség" c. kötetünk, amelyet néhai Simon Péterrel és Szekeres Istvánnal közösen írtunk, s amelyet olvasván az akadémikus áltudomány képviselői sorra beismerték, hogy ez az "összeszedegetős" eredeztetés-elmélet komoly emberek között, pirulás nélkül mégsem tartható.
Azok a nagynevű akadémikusok (például Róna-Tas András), akik korábban hitet tettek az ótürk eredet mellett; e kötet megjelenése után sorra vallották be, hogy fogalmuk sincs, honnan is ered a székely rovásírás.
Ennek ellenére a Magyar Nemzeti Múzeumban és másutt is a mai napig Róna-Tas András professzor urat tekintik szakértőnek, ha a székely rovásírás szóba kerül. De ez már csak a finnugrista utóvédharc része, amely valódi tudományos értékítéletet nem fejezhet ki. Mert miféle szakértő az, akinek módosítania kell az álláspontját annak téveszme jellege miatt, s akinek a legújabb tudása is csupán annyi, hogy bevallottan fogalma sincs az alapvető kérdésekről?
(Valójában arról lehet szó, hogy az értelmesebbek - ha vannak az akadémikus írástudomány köreiben ilyenek - felmérték a székely írást a déli magaskultúrákkal és a kőkorral összekötő szoros kapcsolatokat, ezeket azonban abban a magyargyűlölő közegben, ahonnan jöttek, ahol élnek és ahonnan a fizetésüket kapják, büntetlenül nem lehet bevallani).
Nos Róna-Tas fogalmasincshonnaneredaszékelyírás András professzor úr a közelmúltban módosította a finnugristák számára a honfoglalók írni-olvasni tudásával kapcsolatban hivatalosan is elfogadható és hangoztatható álláspontot. Korábban azt állította ugyanis a professzor úr, hogy a honfoglalók nem ismerték az írást, csak a rovást - ami elég elképesztő állítás, hiszen a rovásírásunk - mint azt mindenki tudja az általános iskolákban - egy írás. Aztán egy idő után egy másik tanulmányában a professzor úr mégiscsak elismerte, hogy a honfoglalók tudtak írni-olvasni. Azóta ez a fontolva haladó akadémikus "tudomány" legújabb álláspontja.
Ez azonban csupán egy elvi beismerés volt a részükről, mert odáig azért nem jutottak el, hogy felmutassanak egy honfoglaláskori szöveget is e mellé az elvi nyilatkozat mellé. Ilyen korú közismert írásemlék ugyanis van: a bodrog-alsóbűi és a halomi. A halomi azonban nem a székely írással, hanem a nagyszentmiklósival van írva; a bodrog-alsóbűiről pedig nem ismerik el, hogy írásemlék lenne (amit segít az emlék töredékes volta). Van azonban ezeken kívül is egy sor székely jelekkel (pontosabban azok szójel-előképével) írt, elolvasható emlékünk is, de ezek olvashatóságát akkor sem hajlandók elismerni, ha rávezetem őket.
Összeszorítják az ajakaikat, hogy szinte belesápadnak; s csak a foguk közül préselik ki azt, hogy nem. S mindezt persze nagyon komoly, tudományos karosszékben teszik - tudományos igényű indoklás azonban nincs (ezen a karosszéken kívül).
E helyzetben mutatom fel és olvasom el most a banai aranyozott ezüstdíszen lévő honfoglaláskori írásemléket, hogy ismét lépésre kényszerítsem ezt a - székely írással összefüggő szellemi téren - nehezen mozduló "szakértő" társaságot.
Annyit nyilvánvalóan elérek vele, hogy a hátam mögött (a bátrabbak szemből is) lehülyézzenek, de a szakértői fizetéseket és megbízásokat továbbra is a megszokott nemtudomkák fogják kapni, a Szekres Istvánnal és Simon Péterrel közös munkásságunkról pedig továbbra is síri csend lesz az Erdélyi István és hasonszőrű társai által írt tudománytörténeti összefoglalásokban.
Miért bődülnek el (várhatóan) a "szakértők" egy-egy honfoglaláskori írásemlék láttán? Nos azért, mert érdemben és kellő szellemi apparátussal sohasem foglalkoztak a székely írás kezdeti történetével és leírásával. Hiszen akinek nincs elegendő felkészültsége az olvasáshoz (de azért mégse nevezzük őket analfabétának, hiszen a latin betűket el tudják olvasni); vagy csak a finnugrista hazugságáradatot akarja felújított köntösben előadni; attól hiába is várnánk annak belátását, hogy a székely írásnak szójelei is voltak (és vannak), amelyeket az ősvallási tételek illusztrálására használtak.
Később aztán bibliafordítás és évkönyvek is készültek ezzel az írással (pontosabban az írás betűző változatával, még a honfoglalás előtt), de mellettük párhuzamosan megmaradtak az olyan szójelekkel írt, elolvasható ősvallási jelképek is, mint amilyet most a banai pitykén mutatunk be.
A banai ezüstdísz
Ezt az írásemléket a 2001-ben megjelent kötetében Révész László régész ( Aranyszántás Balotán) közölte (1. ábra).
A kötetben egy szó sem esik arról, hogy ez egy elolvasható emlék lenne. Ezen nem is érdemes sokáig csodálkozni, hiszen a magyarországi régészek számára a magyar írás ismerete és említése tilos, valamint illetlenségnek számít és az állásukba is kerülhet. A pityke közepén egy képszerű ligatúra rögzíti az elolvasható szöveget (2. ábra). A ligatúra olyan szójelekből áll, amelyek a székely írásból ismertek, vagy a székely betűk alapján az akrofónia rekonstruálásával azonosíthatók (1/b. ábra).
Az elolvasható ligatúrát körülvevő képi elemek, a ligatúra helyzete és néhány részlete további, értelmezést segítő jelentés-elemet hordoz, amelyeket azonban talán nem kell kiolvasni (hangzósítani) - de a megértésükre lehetőség van (7. ás 8. ábra).
2. ábra. Ez a szójelekből összerakott ligatúra rögzíti az elolvasható szöveget; több korabeli és korábbi párhuzama is van, amelyek egy-egy részletben eltérhetnek;szabályosan szár Óg ten vagy Óg ten alakban olvasható el, azonban (mivel a szárszavunkból keletkezett az úr) lehetséges, hogy a honfoglaló magyarok már Óg úr ten "Ogur (is)ten" formában is hangzósították
3/a. ábra. A ligatúrának ez a része szár Óg (esetleg Ogur?) olvasatú; a középső függőleges a székely írás "sz" (szár) jelének párhuzama; az alsó boltozat pedig az "o/ó" (Óg) jele; Óg királyt az Ószövetség is említi (Básán királya volt a sémi népek honfoglalása előtt - azaz a hattiak istene lehetett, akik ekkor vonultak északra a sztyeppre szkítának Mészáros Gyula szerint; s ezért emlegetik a görögök a szkíták ősapjaként (Heraklész - her Ak am. úr Óg - néven)
3/b. ábra. A marosgombási világmodell sarkain hasonló jelképeket találunk; ez egy átmeneti forma lehet, amely egyrészt az "s" rovásjelre, másrészt az "o/ó" (Óg) rovásjelre emlékeztet - a kettő egybeolvadása; ez a folyamat vezet el (vagy vezetett el már jóval korábban) a ma ismert székely "s" (sarok) jel kialakulásához; az a tény, hogy a felülnézeti világmodell világmodell sarkain található, azt bizonyítja, hogy a székely "s" valóban a sarok - ehhez a marosgombási jelhez hasonló - szójeléből rövidült le az akrofónia során
3/c. ábra. A csencsói sarokkő "sarok" szójele esetében látható, hogy a szár jel egy fa (azaz "növényi szár"); alul nem Óg király jele van, hanem egy hegy - ez a hegyszavunk azonban szintén összefügg Óg király nevével; a felirat fényképét Szász Tibor Andrásnak köszönöm
3/d. ábra. A székely írás "s" (sarok) jele az énlakai feliratból még a "zászlót" (azaz aszár szójel emlékét) is megőrízte
3/e. ábra. A székely írás "sz" (szár) jele a homoródkarácsonyfalvi feliratból
3/f. ábra. A székely írás "o/ó" (Óg) jele a székelydályai feliratból; eredeti alakja vízszintes volt, de a rovástechnológia miatt függőlegesre kellett állítani - s ez a függőleges változat maradt meg a székely írásban.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rovasiras.blog.hu/api/trackback/id/tr351779861
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok
értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai
üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a
Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
1/a. ábra. A banai honfoglaláskori aranyozott ezüstdísz a szár Óg (is)ten"sarok(is)ten" felirattal - Heraklész jelképével
1/b. ábra. A banai felirat szójelei és a megfelelő székely jelek
A banai pityke jelentőségét aláhúzó történeti áttekintés
A magyarországi akadémikus "tudomány" csak lépésenként, fontolva halad az ősi magyar írásbeliség létének elismerése, az írás szó- szógoló (és csak e mellett betűhasználó) rendszerének tudomásul vétele, valamint az ezzel írt írásemlékeink elolvasása, a vélük való - illő mértékű - dicsekvés útján.
Ami a dicsekvést illeti, a magyarországi kultúra bajnokai e téren annyira visszafogottak, hogy a kiállításokról például - a világforradalom, a szakértői becsület és felvilágosodottság jelenlegi állásával összhangban - egyszerűen kitiltják a székely írásemlékeket.
Ezt tette a Fidesz kormányzat 1999-ben a Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításon, ahonnan Róna-Tas András és Bálint Csanád "szakértők" véleményét is felhasználva üldözte el a székely rovásírást és a róla írt műveket a kiállítás központi területéről.
Más esetben előfordul az is, hogy a kiállítások szervezői még azt is letagadják, hogy ilyen célú felajánlás és javaslat volt (mint a most is látogatható nyelvemlék-kiállítás esetében történt az Országos Széchenyi Könyvtárban).
A lassú haladás azonban - mindeme szégyenletes jelenségek ellenére is - megállapítható.
A mérce alsó foka Hunfalvy ítélete volt, mert ő annak idején még koholmánynak tartotta az egész székely rovásírást. Az általa is ismert középkori magyar krónikák ugyan világosan megírták, hogy a székelyek használják ezt az írást, de Hunfalvy egyszerűen kiküszöbölte ezt a kellemetlenkedő adatot azzal, hogy a magyar krónikákat figyelembe nem vehetőnek nyilvánította. Ez egy kényelmes - persze attól még tudományon kívüli - módszer.
A hunfalvysták azonban azóta is ennek szellemében járnak el és gyakorlatilag nem létezőnek tekintik a magyar krónikákat is, meg a székely írással írt nyelvemlékeinket is.
Az időközben ismertté lett írásmaradványok hatására azonban annyit mégis kénytelenek voltak beismerni, hogy a székely írás létezik (Hunfalvy hatalmas olajképe mégis ott függ az MTA székházában, egy központi helyen, szemmel láthatóan megbecsülésnek örvendve - mert hasonló a hasonlónak örül).
A magyar- és tudományellenes álláspontjukat persze továbbra sem adják fel, csak módosítják a még lehetségesnek gondolt mértékig. Kemény utóvédharcot folytatnak hátrálás közben, s az álláspontjuk lényege mindvégig az, hogy a magyarok civilizálatlan barmokként érkeztek a sztyeppére is, meg a Kárpát-medencébe is; és amijük ma van, az menet közben, vagy a Kárpát-medencében ragadt rájuk a műveltebb népek kultúrájából.
Így alakult ki és terjedt el az "összeszedegetős elmélet" is, amely szerint a székely írást az ótürk, a glagolita és a görög ábécé jeleiből (végső soron a sémi arameusból) szereztük volna be. Bizonyítani ugyan senki sem tudta ezt a nézetet, de ez nem volt érdekes a cenzúrával is alátámasztott kulturális monopóliumuk idején. Akinek más volt a véleménye (és valamilyen csoda folytán közzé is tudta azt tenni), azt nemes egyszerűséggel ledilettánsozták (esetleg agyonhallgatták). Természetesen - ahogy az lenni szokott - azoknak volt és van ilyen nagy mellényük, akik az alapvető íráselméleti fogalmakkal sincsenek tisztában s az ide tartozó adatokat sem ismerik.
Aztán eljött a nevezetes 1993. esztendő, amikor az általunk alapított Írástörténeti Kutatóintézet kiadásában megjelent a " Bronzkori magyar írásbeliség" c. kötetünk, amelyet néhai Simon Péterrel és Szekeres Istvánnal közösen írtunk, s amelyet olvasván az akadémikus áltudomány képviselői sorra beismerték, hogy ez az "összeszedegetős" eredeztetés-elmélet komoly emberek között, pirulás nélkül mégsem tartható.
Azok a nagynevű akadémikusok (például Róna-Tas András), akik korábban hitet tettek az ótürk eredet mellett; e kötet megjelenése után sorra vallották be, hogy fogalmuk sincs, honnan is ered a székely rovásírás.
Ennek ellenére a Magyar Nemzeti Múzeumban és másutt is a mai napig Róna-Tas András professzor urat tekintik szakértőnek, ha a székely rovásírás szóba kerül. De ez már csak a finnugrista utóvédharc része, amely valódi tudományos értékítéletet nem fejezhet ki. Mert miféle szakértő az, akinek módosítania kell az álláspontját annak téveszme jellege miatt, s akinek a legújabb tudása is csupán annyi, hogy bevallottan fogalma sincs az alapvető kérdésekről?
(Valójában arról lehet szó, hogy az értelmesebbek - ha vannak az akadémikus írástudomány köreiben ilyenek - felmérték a székely írást a déli magaskultúrákkal és a kőkorral összekötő szoros kapcsolatokat, ezeket azonban abban a magyargyűlölő közegben, ahonnan jöttek, ahol élnek és ahonnan a fizetésüket kapják, büntetlenül nem lehet bevallani).
Nos Róna-Tas fogalmasincshonnaneredaszékelyírás András professzor úr a közelmúltban módosította a finnugristák számára a honfoglalók írni-olvasni tudásával kapcsolatban hivatalosan is elfogadható és hangoztatható álláspontot. Korábban azt állította ugyanis a professzor úr, hogy a honfoglalók nem ismerték az írást, csak a rovást - ami elég elképesztő állítás, hiszen a rovásírásunk - mint azt mindenki tudja az általános iskolákban - egy írás. Aztán egy idő után egy másik tanulmányában a professzor úr mégiscsak elismerte, hogy a honfoglalók tudtak írni-olvasni. Azóta ez a fontolva haladó akadémikus "tudomány" legújabb álláspontja.
Ez azonban csupán egy elvi beismerés volt a részükről, mert odáig azért nem jutottak el, hogy felmutassanak egy honfoglaláskori szöveget is e mellé az elvi nyilatkozat mellé. Ilyen korú közismert írásemlék ugyanis van: a bodrog-alsóbűi és a halomi. A halomi azonban nem a székely írással, hanem a nagyszentmiklósival van írva; a bodrog-alsóbűiről pedig nem ismerik el, hogy írásemlék lenne (amit segít az emlék töredékes volta). Van azonban ezeken kívül is egy sor székely jelekkel (pontosabban azok szójel-előképével) írt, elolvasható emlékünk is, de ezek olvashatóságát akkor sem hajlandók elismerni, ha rávezetem őket.
Összeszorítják az ajakaikat, hogy szinte belesápadnak; s csak a foguk közül préselik ki azt, hogy nem. S mindezt persze nagyon komoly, tudományos karosszékben teszik - tudományos igényű indoklás azonban nincs (ezen a karosszéken kívül).
E helyzetben mutatom fel és olvasom el most a banai aranyozott ezüstdíszen lévő honfoglaláskori írásemléket, hogy ismét lépésre kényszerítsem ezt a - székely írással összefüggő szellemi téren - nehezen mozduló "szakértő" társaságot.
Annyit nyilvánvalóan elérek vele, hogy a hátam mögött (a bátrabbak szemből is) lehülyézzenek, de a szakértői fizetéseket és megbízásokat továbbra is a megszokott nemtudomkák fogják kapni, a Szekres Istvánnal és Simon Péterrel közös munkásságunkról pedig továbbra is síri csend lesz az Erdélyi István és hasonszőrű társai által írt tudománytörténeti összefoglalásokban.
Miért bődülnek el (várhatóan) a "szakértők" egy-egy honfoglaláskori írásemlék láttán? Nos azért, mert érdemben és kellő szellemi apparátussal sohasem foglalkoztak a székely írás kezdeti történetével és leírásával. Hiszen akinek nincs elegendő felkészültsége az olvasáshoz (de azért mégse nevezzük őket analfabétának, hiszen a latin betűket el tudják olvasni); vagy csak a finnugrista hazugságáradatot akarja felújított köntösben előadni; attól hiába is várnánk annak belátását, hogy a székely írásnak szójelei is voltak (és vannak), amelyeket az ősvallási tételek illusztrálására használtak.
Később aztán bibliafordítás és évkönyvek is készültek ezzel az írással (pontosabban az írás betűző változatával, még a honfoglalás előtt), de mellettük párhuzamosan megmaradtak az olyan szójelekkel írt, elolvasható ősvallási jelképek is, mint amilyet most a banai pitykén mutatunk be.
A banai ezüstdísz
Ezt az írásemléket a 2001-ben megjelent kötetében Révész László régész ( Aranyszántás Balotán) közölte (1. ábra).
A kötetben egy szó sem esik arról, hogy ez egy elolvasható emlék lenne. Ezen nem is érdemes sokáig csodálkozni, hiszen a magyarországi régészek számára a magyar írás ismerete és említése tilos, valamint illetlenségnek számít és az állásukba is kerülhet.
A pityke közepén egy képszerű ligatúra rögzíti az elolvasható szöveget (2. ábra). A ligatúra olyan szójelekből áll, amelyek a székely írásból ismertek, vagy a székely betűk alapján az akrofónia rekonstruálásával azonosíthatók (1/b. ábra).
Az elolvasható ligatúrát körülvevő képi elemek, a ligatúra helyzete és néhány részlete további, értelmezést segítő jelentés-elemet hordoz, amelyeket azonban talán nem kell kiolvasni (hangzósítani) - de a megértésükre lehetőség van (7. ás 8. ábra).
2. ábra. Ez a szójelekből összerakott ligatúra rögzíti az elolvasható szöveget; több korabeli és korábbi párhuzama is van, amelyek egy-egy részletben eltérhetnek;szabályosan szár Óg ten vagy Óg ten alakban olvasható el, azonban (mivel a szárszavunkból keletkezett az úr) lehetséges, hogy a honfoglaló magyarok már Óg úr ten "Ogur (is)ten" formában is hangzósították
3/a. ábra. A ligatúrának ez a része szár Óg (esetleg Ogur?) olvasatú; a középső függőleges a székely írás "sz" (szár) jelének párhuzama; az alsó boltozat pedig az "o/ó" (Óg) jele; Óg királyt az Ószövetség is említi (Básán királya volt a sémi népek honfoglalása előtt - azaz a hattiak istene lehetett, akik ekkor vonultak északra a sztyeppre szkítának Mészáros Gyula szerint; s ezért emlegetik a görögök a szkíták ősapjaként (Heraklész - her Ak am. úr Óg - néven)
3/b. ábra. A marosgombási világmodell sarkain hasonló jelképeket találunk; ez egy átmeneti forma lehet, amely egyrészt az "s" rovásjelre, másrészt az "o/ó" (Óg) rovásjelre emlékeztet - a kettő egybeolvadása; ez a folyamat vezet el (vagy vezetett el már jóval korábban) a ma ismert székely "s" (sarok) jel kialakulásához; az a tény, hogy a felülnézeti világmodell világmodell sarkain található, azt bizonyítja, hogy a székely "s" valóban a sarok - ehhez a marosgombási jelhez hasonló - szójeléből rövidült le az akrofónia során
3/c. ábra. A csencsói sarokkő "sarok" szójele esetében látható, hogy a szár jel egy fa (azaz "növényi szár"); alul nem Óg király jele van, hanem egy hegy - ez a hegyszavunk azonban szintén összefügg Óg király nevével; a felirat fényképét Szász Tibor Andrásnak köszönöm
3/d. ábra. A székely írás "s" (sarok) jele az énlakai feliratból még a "zászlót" (azaz aszár szójel emlékét) is megőrízte
3/e. ábra. A székely írás "sz" (szár) jele a homoródkarácsonyfalvi feliratból
3/f. ábra. A székely írás "o/ó" (Óg) jele a székelydályai feliratból; eredeti alakja vízszintes volt, de a rovástechnológia miatt függőlegesre kellett állítani - s ez a függőleges változat maradt meg a székely írásban.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://rovasiras.blog.hu/api/trackback/id/tr351779861
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
